1. fejezet

Sziasztok!!!
Megjött az első rész a blogra, reméljük elnyeri a tetszéseteket :D
Jó olvasást! 

Xx Camryn

/Dominik/ 

Nem aludtam semmit az éjjel. Már két hét telt el a baleset óta, de még mindig nem fogtam fel. Az anyám nincs többé. Soha többé nem láthatom a mosolyát, soha többé nem borzolhatja össze a hajam, soha többé nem ölelhetem meg, soha többé nem érezhetem a vaniliás illatát. Az apám nem fog soha többé velem meccset nézni, soha többé nem segít a csajokkal kapcsolatos dolgokkal, soha többé nem lesz már apa-fia veszekedés. A húgommal soha többé nem babázhatok, soha többé nem csikizhetem addig amíg nem kap már levegőt, soha többé nem vághatja a fejemhez, hogy hülye tuskó vagyok, soha többé nem láthatom a kék, csillogó szemét. Soha többé nem láthatom a családom. Nincs senkim. Nincs aki halálra idegesíthetne, semmim nincs, csak emlékek... Tizenhét évnyi emlék. Ennyi maradt nekem. 

Lerúgtam magamról a takarót, és megtöröltem a szemem. Eleget sírtam már ezekben a hetekben. Pasi létemre egyáltalán nem szégyenlem, szerintem ez tök természetes dolog. Főleg ebben a helyzetben... A fürdőbe masíroztam, lefürödtem, felöltöztem, és kimentem a sötét szobámból. Megálltam a húgom ajtaja előtt. Lassan lenyomtam a kilincset, és bementem. A szoba szinte üres volt, csak dobozokat találtam ott. Mindent elajándékozunk, persze néhány fontos dolgot én elraktam, meg persze a családom megmaradt része. Egyke lettem. Még most is képtelen vagyok felfogni. Kioldalogtam a szobából, és inkább lementem a konyhába, ahol nagyi csinált reggelit. 

- Jó reggelt nagyi! - nyomtam egy puszit az arcára. 

- Neked is, Dominik! Éhes vagy? - rám se nézett, és ennek örültem is, mert nem bírtam volna elviselni a vörös szemét. 

- Nem. Inkább elmennék sétálni. 

- Persze, menj csak - szipogott. 

A szememet könnyek mardosták, így inkább kiiszkoltam a konyhából, felkaptam a dzsekim, és elhúztam a francba. Zsebre dugott kézzel mászkáltam a városba. Felpillantani sem mertem, mert csak sajnálkozó tekinteteket kaptam. A francba már! A parkba leültem egy padra, és csak bámultam ki a fejemből. 

Tisztán emlékszem mindenre. Anya sikolyára, apa tekintetére a visszapillantóból, a húgom ijedt arcára. Majd aztán... a becsapódás, és sötétség. Két napig kómában voltam, és mikor kinyitottam a szemem, rengeteg könnyes szemmel találtam szembe magam. Emlékszem, hogy a rekedt hangomon megkérdeztem hol vannak anyáék, mire nagyi felzokogott. Öt percbe telt, hogy összerakjam a képet, így amikor az orvos közölte velem, hogy mi történt, nem lepett meg a dolog. Utána úgy üvöltöztem, mint egy őrült, és folyamatosan azt hajtogattam, HAZUGSÁG! Nyugtatót adtak nekem, és utána csak részletekre emlékszem. A sok sírásra, az üvöltözéseimre, a hatalmas űrre, a fájdalomra. 

Minden túl gyorsan történt... 

Letöröltem a könnyeim, és inkább elindultam haza. Elég volt mára. A nap hátralévő részében ki sem dugtam az orrom a szobából. 

Aznap este sem aludtam semmit. Akkor másztam csak ki az ágyból, amikor nagyi bejött szólni, hogy öltözzek. A reggeli teendőim elvégzése után felöltöztem. Nagyi az ajtóba megigazította a nyakkendőm, majd könnyes szemekkel felnézett rám. Ma temetjük el a lányát, és a családját. Nem könnyű neki, de nekem sem. Tizenévesen temetem a családom. Nem király? A kocsiban kísérteties csend honolt, és a ravatalozóhoz érve már úgy voltam, hogy azonnal kirohanok a világból. Az a sok fekete ruhás ember mind gyászolni jött, de legfőképp engem gyászoltak. Szegény fiú! Szülők nélkül nő fel. Milyen szomorú... Köszönöm szépen, de mindenki forduljon fel az első fánál, mert már rohadtul elegem van abból a rohadt sok sajnálkozásból. Ezzel marhára nem segítenek nekem! 

Anyáékat szépen elbúcsúztattuk, majd örök nyugalomra helyeztük. És végül a nap legrosszabb része. A rengeteg részvét nyilvánítás. Én mondtam nagyinak, hogy inkább elhúzok a francba, mert én ezt nem bírom. Elmentem futni, és próbáltam mindent kizárni magamból. Futottam, meg sem álltam egy percre sem, csak rohantam, mintha a múltamtól menekülnék. Kétszer majdnem felborítottam egy járókelőt, de csak futottam. Az égő tüdőmmel nem törődve sprinteltem tovább. Miért nem haltam meg én is abba a rohadt balesetben? Vagy anyáék miért nem élték túl? Az a részeg faszi miért ült autóba? Egyedül maradtam. Barátaim nincsenek, barátnőm sose volt, és most már családom sincs. 

Megbotlottam, és elterültem a füvön. Rázkódó vállal felültem, és megtöröltem a szemem. Én ezt nem bírom. Inkább felkötöm magam. Vagy felvágom az ereim. Bármit megtennék azért, hogy elfelejtsem ezt a fájdalmat. Én ebbe belepusztulok. Beleüvöltettem az égbe. A futók gyorsabban kapkodták a lábukat. Hanyatt feküdtem, és bámultam a komor eget, és mintha csak velem együtt sírt volna az ég, zuhogni kezdett. De úgy mintha dézsából öntenék. Félperc alatt átáztam, de nem érdekelt. Nehezen kaptam levegőt az elszorult torkomon keresztül. Fájt minden levegővétel. Reméltem, hogy megfulladok a könnyeimtől, és így végre nyugalomra lelek. De nem volt ekkora szerencsém. Felültem. Nem fáradtam azzal, hogy megtöröljem az arcom, inkább felálltam, és a legközelebbi hídhoz futottam. A korlátnak támaszkodtam, és néztem a sebes folyású folyót, amin táncoltak az esőcseppek.
Megmarkoltam a korlátot, és behunytam a szemem. Megjelent előttem újra a baleset képe, a sok vörös szem, a sok fekete ruhás ember a temetésen. Aztán anya mosolygós arca, apa üdvrivalgása amikor gólt rúgtunk, a húgom mosolya mikor csentem neki a felső polcról egy kis édességet. Elengedtem a korlátot, a földre rogytam, és keservesen felzokogtam. Nem akarnák, hogy meghaljak. Azt akarnák, hogy boldog legyek. De hogy legyek boldog nélkülük? Fájt már a tüdőm, a torkom, a szemem. Elfáradtam. Ahhoz sem volt erőm, hogy felálljak. Végül a korlátba kapaszkodva felkecmeregtem, és elindultam haza. Ahogy kinyitottam az ajtót, mindenki elcsendesedett. Szétnéztem a jelenlévők között, és kihúztam magam. Ők is ezt akarnák. Hogy erős legyek. 
- Mi van? Nem láttak még vörös szemű, elázott srácot?! 
- Dominik... - kezdte nagyi. 
- Mi az nagyi? Mit vársz tőlem? Mosolyogva nézzem ezeket az embereket?! Örüljek, hogy anyáék meghaltak, és hogy én csak pár karcolással megúsztam? Mosolyogva hallgassam a részvéteket? 
- Dominik... 
- Nem érdekel! Miért nem haltam meg én is abba a nyavalyás balesetben?! Nekem miért kellett túlélnem?! 
Nagyi felzokogott. Nagyapa átölelte, és szemrehányóan nézett rám. - Örülnöd kéne, hogy élsz! 
- De ha nem akarok élni? - tártam szét a karom. 
- Tudom mit érzel, és hidd el, az idő min... 
- Tudom, tudom. Mindent begyógyít - legyintettem le. 
- Elhiszem, hogy fáj, mert ma a lányomat, és a családját temettem el, tudom milyen rossz. De ne bántsd azokat akik még melletted lehetnek. 
Lesütöttem a szemem. - Hiányoznak... 
- Tudom - suttogta. Elém lépett, és megölelt. Belé kapaszkodtam, és csak sírtam. Feltámogatott a szobámba, és leültetett az ágy szélére. Két keze közé fogta az arcom. - Minden rendbe jön. Fürödj le, és utána búj az ágyba. Holnap kora reggel indulunk - felemelte az állam. - Erős vagy. Anyád is mindig ezt hajtogatta. Meglátod apa, hogy milyen erős is valójában. Hitt benned, és én is hiszek. 
Erőtlenül bólintottam. - Csalódott lenne... 
- Nem, mindig büszke volt rád. Te, és a húgod volt a szeme fénye. Apádért pedig mindent feladott volna. A legjobb tulajdonságokat örökölted. 
Megráztam a fejem. A könnyeim megállíthatatlanul folytak. - Szégyellne. Apa is. 
- Dominik, erős vagy. Ezt is letudod győzni. Képes vagy rá. Bármire képes vagy. 
- Nem, én képtelen vagyok! - álltam fel dacosan, és a szememet törölve léptem az ablakomhoz. 
- Menni fog. Most pedig pihenj. Holnap hosszú napunk lesz. 
Amikor becsukta maga után az ajtót, belevertem egyet a falba. Az ablaknak támasztottam a homlokom, majd ellöktem magam onnan, és a fürdőbe mentem. Letusoltam, és egy laza cuccban álltam a szobám közepén. Nagyot sóhajtva kezdtem megtölteni a dobozokat. Két nagyobb dobozba beleraktam a cuccaim, a ruháimat pedig egy bőröndbe. Éjfélkor dőltem az ágyba hullafáradtan. 
Reggel az erős fény miatt ébredtem fel. Amikor jobban megvizsgáltam a szobám, Feltűnt, hogy teljesen üres. Úgy látszik a költöztetők elvitték azokat amiket kellett. 
Kopogtak az ajtómon. Felpillantottam. - Jó reggelt! Ha kész vagy, akár indulhatunk is. 
- Tízperc. 
Lerúgtam magamról a takarót, és a fürdőbe mentem. Letusoltam, felvettem a kint hagyott ruhámat, és kimentem. Nagyi már nem volt ott, így még egyszer körbe néztem a szobámban. Végig jártam a házat még egyszer, utoljára, majd kiléptem az ajtón. Becsuktam magam után, a zsebemből elővettem a kulcsom, és bezártam az ajtót. Egy fejezet lezárult az életemben, és most vesztesként indítok egy másikat. 
Viszlát Szombathely, hello Békéscsaba.