2.fejezet

Sziasztok!

Itt a második rész, nem lett olyan hosszú, de legalább van rész!

Remélem tetszik nektek. Na még mindig ezt olvassátok? :)

xoxo.:Bianka

/Kiara/

- BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT KIRAA!!! - rontott be a 4 éves húgom a szobámba negyed hatkor. Hangosan felnyögtem, majd test puffanását éreztem magamon.
- Köszi. - ültem fel, kómásan. Esetlenül átöleltem apró kis testét, majd boldogan kiszökkent a szobámból. Visszadőltem az ágyra, és már félig aludtam, mikor kicsapódott az ajtóm.
- Kelj fel, húgica. - dalolta a bátyám. Ma még valaki halott lesz.
- KGHRRR... - morogtam, és a fejemre húztam a takarót.
-De morcos itt valaki. - mondta, és lehúzta a takarót a fejemről.
- Negyed hat van! - kiáltottam,majd kipattantam az ágyból.
- Öhh... Nem. 10 perc múlva fél nyolc. - nézett rám. Ne! Nenenene! Sikítottam. Első nap a suliba, mint 10-es. Rengeteget küszködtem kilencedikbe, hogy elérjem a 4-es feletti átlagom, és hogy ranglétán feljebb kerüljek. Diáktanács tagja vagyok, állandó cikkem van a suliújságnál, és ezen felül a suli legmenőbb fiúja Krisz, érdeklődik irántam. Nem hagyhatom, hogy elkések, akkor oda a makulátlan kép rólam. A suliba minden jó... Itthon? Kevésebbé. Apám lelépett egy ribanccal. Anyám depressziós, és a munkába temetkezik. És néha talán eszébe jutt, hogy vannak gyerekei. A bátyám Márk nevel minket. Engem és a 4 éves húgomat.
- Menj! Öltöznöm kell! - és kitoltam a szobából. Már épp beakartam csukni az ajtót, mikor az magától becsukódott. Mi van? Biztos csak képzelődök. A sokk teszi. Gyorsan felöltöztem és rohantam a suliba. El se köszöntem. A suli előtt Stella várt. Mikor meglátott vadul integetni kezdett. Gyorsítottam a lépteim, már a folyosó közepén voltam, mikor egy testbe ütköztem. A csapódástól seggre estem. Egy kar rántott fel, de szó szerint. Csoda, hogy nem tépte ki a helyéről.
- Ember! Még szükségem van a karomra! - fröcsögtem felé.
- Ember! Akkor nem rohangálj 120km\h-val! - kiáltott.
- Te meg, ne a folyosón kóvályogj, mint egy drogos! - oké, lehet ez durva volt, de tényleg úgy festett. Kezdjük a szemévek vörös ( megjegyzem, tökéletesen kiemelt smaragd zöld szemét), az arca be volt esve, és mintha nem ő maga lenne. A haja, na jó azt hagyjuk. Maga a tökély. Mint aki most dugott volna egy jót. De ez a beszéd. Meg ez flegmázás, na nekem ne.
- Elmebeteg vagy! - kiáltott rám. Betelt a pohár. Éreztem amint apró kis energia suhan végig rajtam, a következő pillanatban minden szekrény ajtó kicsapódott. Ijedtembe kitágult a szemem, és a szám elé kaptam a kezem. Ez...ez én voltam? Stella felsikított, bunkóka meg csak mereven nézett. Szerencsére a többiek az évnyitón voltak.
- Kira! Szellemek! - kiáltott, Stella. Mi?? Ez normális?
- Szellemek nem léteznek! - nézet bunkóka Stellára.
- Nem?? Akkor ez magyarázd Mr. Seggfej? - néztem rá. Jó teljesen egyet értek bele, de a barátnőmmel flegmázott!
- Mr. Seggfej? Tetszik. - bólintott gúnyosan.
- Ohh! Fogd már be! - kiáltottam rá.
- Már pedig itt szellemek vannak! Vagy mivel magyarázod?- jött hozzánk Stella. Megállt csípőre tett kézzel és kihívóan nézett bunkókára. Amaz, csak engem nézett mereven. Valóban én lettem volna? Vagy tényleg szellemek? Na jó mindkét feltétezés hülyeség.
- Maguk miért nincsenek a többiekkel? - jött felénk András bá'. Németet tanít még a hideg is kiráz tőle, olyan kisérteties.
- Megyünk is tanár úr. - mondtam és elindultam a torna terem felé.

Ebédszünetben már mindenki 3 dologról beszélt. Az egyik az hogy, milyen helyes az új fiú...na persze. A második, pedig hogy szellemek járnak a suliba... Miért van ennyi hülye ember? A harmadik pedig a kedvencem, hogy már kikezdtem a új fiúval, akit említsünk a nevén: Dominik. Egy évvel felettünk jár, és Szombathelyről, jött Csabára. Minderi engem kérdezett vele kapcsolatban, én meg csak annyit mondtam, hogy nem találkoztam még valakivel aki ennyire bunkó. A téma ennyibe is maradt amiért hálás voltam. Szegény Stella teljesen ki volt készülve a szellem miatt.
- Akkor szombaton jössz hozzánk? - kérdezte.
- Persze. - mosolyodtam el.
- Boldog szülinapot! - nyújtott felém egy csomagot Stella, amit a táskájából kotort elő.
- Nem kellet volna. - mosolyodtam el.
- Dede! Na nyisd ki! - sürgetett. Egy karkötő. Ugyanolyan, ami a kezén volt. Könnyek gyűltek a szemembe.
-Köszönöm! - borultam a nyakába. Az ebédidőben többen is oda jöttek megköszönteni. Mindenkitől kaptam valami apróságot. Nagyon jól esett.
Boldogan mentem haza, mikor egy cetlit láttam a hűtőn.
SOKÁIG DOLGOZOK. NE VÁRJATOK. PUSZI ANYA:)
Elfelejtette a szülinapom. Lerogytam a konyhakőre és elkezdtem zokogni. Nem fejtetthete el! Nem!!

Márk lépett be ölében Elizával.
- Mi történt? - kérdezte aggódva. Felé nyújtottam a cetlit. Hangosan felsóhajtott.
- Elhfehlejtehhetee! - bőgtem el magam, megint. Eliza odajött és szorosan megölelt. Magamhoz húztam és a haját simogattam.
- De én nem, és Márk se! Vettünk ajándékot is! - mondta majd felpattant, és egy zacskót húzott elő. Egy rajz volt benne, amit ő rajzolt, és egy telefon!
- Ez...ez túl drága! - hüledeztem.
- 16 éves vagy, kell egy telefon! - mosolygott rám Márk.
- Köszönöm, és a rajz is gyönyörű. - és szorosan megöletettem őket. Anyám meg menjen a francba!